Mindenki Temploma

Kedves Barátom!

Sok szeretettel köszöntelek a Mindenki Temploma Gyülekezetének honlapján.

Azzal a szándékkal hoztuk létre ezt a közösségi platformot, hogy  kapcsolatba léphess velünk, ha meg szeretnél minket ismerni. Rendszeresen hírt adunk  magunkról, hogyan élünk, és gondolkodunk a jelenvaló és elkövetkező világról.
Tovább olvasom

Mindenki TemplomaMindenki TemplomaMindenki TemplomaMindenki TemplomaMindenki TemplomaMindenki TemplomaMindenki Temploma

Híreink

Új kezdet

Egy szenvedélybeteg fiú változása (P.D.)

Hálával tartozom az Emberbarát Alapítvány vezetőségének és az ott dolgozó szakembereknek, hogy segítették a felépülési folyamatomat. Biztosra tudom mondani, hogy az életem 180 fokot változott, és ezt nagyrészt nekik köszönhetem.

 

Nagyon mély önsajnálatban, depressziós állapotban jöttem az Intézménybe. Úgy gondolom, hogy ez a 18 hónap – ami a hátam mögött van – ajándék volt az életemben. A „nagyvilágban” nem, azaz nincs rá lehetőségünk ennyit önmagunkkal foglalkozni. Több klienstársamtól is hallottam, hogy minimum egy évet el kell töltenünk itt bent. Elképzelhetetlennek tartottam, hogy valaha józan bírok maradni, és hogy nem próbálok meg elfutni magam elől, mint eddig. Kaptam egy teljesen új életet, amivel én rendelkezhetek, és nem a szer! Sokan csak akkor döbbenünk rá, hogy a szenvedélybetegség igenis mekkora nagy probléma, mikor kitisztultunk annyira, hogy rájövünk, ha kint folytatjuk, belehalunk. Nagyon sokat számít a környezetváltás és a régi – úgymond – „barátok” elhagyása. Ebből a betegségből nem tudunk kigyógyulni, de hiszem, hogy tudok szermentesen élni. Visszakaptam a gondolkodási képességem, már nem vagyok „beszűkülve”. Alázatot tanultam, határozottságom nőtt, és nem értékelem le magam. Az önismeret nagyon fontos, mert ha ismered magad, meg tudod akadályozni, hogy visszaess. Nagyon sok dolgot kaptam! Türelmet, ami sosem volt, így sok mindent elrontottam életem során. Sosem voltam kitartó, semmiben sem, se a munkában, se semmi másban. Nagyon jó így látni a szüleimet, hogy ha most rám néznek, boldogok!

Nagyon örülök, hogy kitartottam a végsőkig és végigcsináltam! Az igazi próba majd kint a civil életben jön ezután. Félelmeink mindig is voltak és lesznek ezután is. De rá kellett jönnöm, hogy igazán teljes életem csak akkor lesz, ha van hitem!

Mindenesetre kialakult egy normális rendszer az életemben, ami a mindennapokhoz kell. Megtanultam alkalmazkodni, együttműködni. Terhelhető lettem, szorgalmas, rugalmas és precíz, így kész vagyok munkát is biztosra vállalni. Idebent megtanultam, hogy viszonyuljak a feladatokhoz, a felelősséghez! Akármilyen problémám kerekedik, rajta vagyok, hogy megoldjam. Eleinte az érzéseim irányítottak, de megtanultam őket megfogalmazni, és az indulataimat kezelni. Sosem voltam pozitív gondolkodású, de hála Istennek, sikerült azzá válnom, mivel ilyen légkör vett körül, és lehetőségem volt istentiszteletekre járni, áhítatokon részt venni. Motivált lettem, és vannak terveim a jövőre nézve.

Bőven van, mit fejlesszek magamon, de már megértettem, hogy egész életünkben fejlődni kell, és most már tudom, hogy merre induljak. Viszont el kell fogadnom, hogy melankolikus személyiség vagyok, és hajlamos a befelé fordulásra, zárkózottságra, amin csak a pozitív hozzáállásommal tudok változtatni. Tudni kell a múltat elrendezni és nem elnyomni, elfojtani a fájdalmakat, sebeket. Az elfojtás az egy jó módszer lenne, ha nem gyűlne össze és robbanna ki egy nem várt pillanatban mindaz, amit lenyeltünk. Számomra nagyon sokat adott a csoportfoglalkozás. A visszajelzések igazából akkor a leghatékonyabbak, mikor keményen megmondják az igazságot, mert elgondolkodom rajta, és belátást nyerek abban, amiben változtatnom kell. Amikor másokért dolgoztam, jól éreztem magam, mert a hasznosság, értelmes tevékenység mellékterméke a boldogság és öröm. Az önzés tönkretesz, de a másokért tett cselekedetek „kimunkálják” az emberekben az egymás iránti szeretetet! „A szeretet épít”, és sok szeretetben volt részem a rehabilitációban töltött idő alatt. Olyan embereket ismerhettem meg a gondozókban, akik érdek nélkül tudnak adni és szeretni, empatikusak és reményt sugároznak.

Nagyon sokat szenvedtem a függő személyiségem megváltoztatása érdekében, de ma már tudom, hogy a szenvedés az élet velejárója, amit nem lehet és nem is kell elkerülni. Szembe kell vele nézni, megküzdeni vele és győzni. Át kellett menni rajta és most már tudom, hogy a szenvedés évei idővel értékké válnak. Ezt is a terápiám során tanultam meg.

Régen, mikor megkérdezték ki is vagyok én, nem tudtam elmondani. Mára már tudom: felépült szenvedélybeteg vagyok, 28 éves „jó fej” srác, a tékozló fiú, aki végre „hazaért”!